Rosszabb, mint a bronchitis: kispolgári ízlésficam

Leértékelt stílus

Mindenki vágyik egy olyan nyári kollekcióra, aminek a darabjait nagy műgonddal, időt nem sajnálva, összeválogathat. Az ember talán arra a következtetésre szeretne jutni, hogy megérte befektetnie a pénzét ebbe a projektbe. Gazdasági szempontokból nézve azonban, vajon megéri-e egy nőnek jól öltözködnie, hódolnia a divatirányzatoknak? Voltaképpen mekkora nyomást gyakorolhat ránk, nőkre a világmárkákat felvonultató üzletek soha véget nem érő pressziója? Direkt nem használtuk a kínálat kifejezést. Okosan költjük-e el a pénztárcánk tartalmát, ha beállunk abba a sorba, amelynek tagjait már hosszú évtizedek óta férfiassá, túl erőteljessé, már-már karikatúrává silányítja vagy éppen szexszimbólummá emeli a dizájnerek tömege?

Nem fogjuk leplezni, jelenlegi összeállításunk megírásának az ötletét nem kis felháborodás váltotta ki belőlünk. Akciót hirdető weboldal tizenhatodik oldalán barangolhattunk, amikor a húszezer forintos kategóriában még mindig alig találtunk nyári ruhát. Tapadós leggingsek, bő pólók, alakot nem követő konfekció rongyok viszont akadtak dögivel. Azonban úgy voltunk vele, hogy nem fojtjuk magunkba az elkeseredésünket, inkább hangot adunk neki. Talán egyszer egy divattervező mégis megáll majd egy pillanatra, és felteszi magának a kérdést, hogy: mi kell a nőknek?

Eltört üvegcipellő

Évtizedek óta követjük figyelemmel az új trendeket. Az újságírók hol hőseposszá magasztaló, hol vitriolos fricskában elbukó választ adnak a divatházak próbálkozásaira. Lessük a világsztárok vonaglásait vagy későbbi meghasonlásait. Marilyn Monroe legyen a talpán, aki mindezen közéleti fiaskóval számolni tudna! Sok esetben teljesen követhetetlen a hajsza, ugyanakkor őszinte véleményünk az is, hogy rettenetesen kifacsarta a nőket a marketing hiénák játszmája. Noha nagyon hosszú ideig elhittük, hogy értünk vagy hozzánk szól a hirdetések muzsikája, de lássuk be: a képernyő, amely nem akar 13-15 évesnél idősebb modellt bemutatni, hogyan is érthetné meg a táskákat a szemünk alatt?

Milyen valójában a budapesti látkép a reklámok makulátlan látszat világával szemben? Reagál-e a jelen emberének a tudata a televízió fogásaira? Amíg a fiatalság lendületétől tombolni látszanak a promóciós filmek olcsóbbnál olcsóbb forgatási helyszínei, addig a feltörekvő média személyiségek izomból nekifeszülnek a középkorú tömegeknek, hogy számonkérjék rajtuk a természeti katasztrófákat okozó klímaváltozás miértjét. Tervük szinte működik is. Munkahelyünkre tartva simán kaphatunk egy laza infarktust vagy pánikrohamot, amiért bűnösnek érezzük magunkat, amiért nem vagyunk elég „zöldek”.

Az ilyen rádiós beszélgetések persze nem osztanak meg velünk erkölcsi példázatot, nem avatnak be konklúzióba, csak hibáztatni tudnak. A rohanó ember eközben vált egy sebességet a dízel autóján, azon gondolkodva, hogy az emelkedőn még bőven fel tud menni, a vezetési élményét, ha mást nem is, még szabályozni tudja.

Hová tűnt a kontroll?

A milliomodik hajerősítő balzsam propagandájának a megtekintése közben erős gyanúval élve feltételezhetjük, hogy valami nagyon nem lehet rendben a C-vitaminos, aloe verával dúsított, gránátalmafáról facsart, indiai szűz kezek által hidegen sajtolt, CBD olajat is tartalmazó kamillavirág kivonatos, természetbarát csomagolással ellátott száraz samponnal.

Hogy miért? Mert ez már az egymilliomodik szériája ugyanannak a trágya terméknek, újabb köntösben. Amíg a világ egyik fele kényszerűen elszenvedi a másik oldal „környezettudatos” és „csomagolásmentes” doktrínájától hangos óbégatás áriáját, addig senki nem mutogat a gyártókra vagy azokra az alkalmazottakra, akik esetleg 10-30 éve a „szemét” viszonteladásával, újrapozícionálásával foglalkoznak.

Senki nem veszi elő, nevezi meg azokat az alakokat, akik bizony nem kis energiát feccöltek bele abba, hogy az újrahasznosított papírból készült magazin hasábjain megjelenjenek a „bio” és az „öko” kifejezések. Ezek a személyek nagy valószínűséggel ugyanazok lehetnek, akik a szupermarket vagy egyéb láncolatok állományában szereztek állást. Talán pont akkor, amikor Magyarországon adókedvezménnyel terjeszkedhetett és teríthetett a külföldi tőke.

Fukarpest

Igen, jól olvasta a kedves látogató, a terít igét használtuk. Ugyanis amíg a magyar átlagember azt gondolhatta, hogy végre rászabadították a nyugati minőségű termékeket, igencsak meglepetten szagolhatta az olcsó ázsiai színvonal műanyagszagát. Ez az idegen piac pedig együttes erővel szorította ki a magyar kézműves mestereket a saját országukból.

Persze nem mindenkinek jön be a kalocsai mintás párnahuzat, másoknak pedig éppen nem telik herendi porcelánra, mégis érdekes fintora a sorsnak, hogy a nagy, világhírű magyar márkák külföldön luxus kategóriás termékekként aposztrofálták önmagukat. Ami valahol azért szomorú, mert nem kevés anekdota szólt mindig is arról, hogy a magyarok nem tudnak gyártani semmit, és azt is rossz minőségben. Pedig csak be kellett volna vallaniuk az akkori elvtársaknak, hogy magas színvonalon is lehet dolgozni, csak nem a magyar forint piacára, hanem a német márkával vagy esetleg japán jennel kecsegtető vevők számára. Kétségünk ne legyen afelől, hogy aki tudott, az ne seftelt volna. Egyesek valutával, mások építőanyaggal okoskodtak a múlt (?) rendszerben Fukarpesten. És ki tudja, hogy még mivel.

Hogy summázzuk a lényeget, tulajdonképpen megint csak azok üvöltenek a harmincasokra, akiknek ég a házuk. Hiszen a jelen középkorú emberei még gyerekek voltak csupán, amikor a nagyszüleik befőtteket, lekvárokat, savanyúságot, paradicsomlevet raktak el az otthoni ízek megőrzésének érdekében (is), természetesen „zölden”! Tinédzserek voltak, amikor a kereskedelmi tévék átvették a hatalmat, és elindították a Barátok Közt minden valóságos elemet hanyagoló melodrámáját. Ergo nem rendelkeztek keresettel. Ez a generáció a legjobb esetben is 10, maximum 16 éve pénzkereső, de tagjait már most erőszakkal földbe döngölik a pénzköltési szokásai miatt. Meghatározzák a szülési rátáját (lásd. babaváró hitel), terrorizálják az étkezési hóbortjai miatt (lásd. különböző diéták teljes arzenálja), ingatlanpiaci manipulációkkal befolyásolják a jövőjét (lásd. a 2008-as gazdasági világválság vagy a 2019-es COVID járvány), a karrierjét pedig ellehetetlenítik (lásd. valós munkanélküliség Magyarországon). Vajon nőnek-e a pálmák ekkora terhek alatt?

A magyarok óriási százalékát érintheti az életvezetési válság

Csak a bevásárlást intéztük, amikor számolni kezdtük a túlsúllyal rendelkező embereket a környezetünkben. Döbbenten tapasztaltuk, hogy egy átlagos forgalom mellett a délelőtti órákban, körülbelül 10 emberből 9 elhízott. Az egész átmenő tömegben jó szerencsével kiszúrtunk 2-3 fiatalt. Ápolt, igényes, sportos kinézetű alakot egyet sem. Összességében szemtanúi lehettünk az elszegényedett nyugdíjasok mindennapos rutinjának, az 50-60 éves korosztály fáradt, munka miatt elcsigázott tempójának és pár lézengő fiatal slamposságának. Mégis az igénytelenség volt a leginkább megrázó aspektus, amely egységes jellemzőként összekötötte a felsorolt korcsoportokat.

Ijesztő volt látni 2021 nyarán, hogy a magyar ember nem csak stílustalanul öltözködik, de még a saját egészségére sem hajlandó költeni. Annak ellenére sem, hogy többszörösen kártékony cikkeket pedig megenged magának. Ekkor gondoltuk azt, hogy a vitalitás nem minden esetben és feltétlenül függ össze az egyén anyagi helyzetével. A probléma sokkal inkább gyökerezhet egy meg nem tanított, el nem sajátított viselkedési kultúrában. Ezen hiányosságok pedig a feszített tempójú, modern világban már rettentően szembetűnők.

Programozott múlt az utókorban?

Aki nem ismeri a közkedvelt amerikai, „Azok a 70-es évek show” címen futott televízióműsort, annak csak ajánlani tudjuk az adást! Örökzöld humorral fűszerezett, tehetséges színészgárdával összeállított, remek forgatókönyvön alapuló klasszikus. A szinkronizált sorozat talán nem adja át teljesen a 200 epizód összes furfangos csavarját, de az eredeti, idegennyelvű verzió szerintünk aranyat ér! Hangosan nevetős estéink lehetnek, ha leülünk a sziporkázó színészek játékát megtekinteni.

Az évek során kétszer néztük végig a 8 évadot, és mindig találtunk benne valami szívbe markolóan aktuálist. Ezeknek az ütős punchline-oknak a többségét a nyugdíjazás előtt járó karakter, Red Forman (Kurtwood Smith) jegyezte, nem véletlenül. Noha távoli országból szól az üzenet, mégis, az 1970-es évek filmvásznon megjelenő Amerikája nem sokban különbözik a magyar valóságtól, problémáit tekintve legalábbis.

Akik emlékeznek a 2000-es években tomboló bő szárú farmernadrág őrületre, azoknak nem kell külön említeni az elmúlt stílusirányzatok új, más évtizedben történő visszatérését. Ugyanakkor ijesztően hathat az elképzelés, hogy a fent említett években Magyarországon megélt hippi korszak, stílusra gyakorolt impulzusa előrevetítette a recesszió alatti Amerikát. Hiszen gondoljuk csak el, az Egyesült Államokban a vietnámi háború után jókora anyagi nehézséggel, nagy érzelmi problémákkal nézhettek szembe a családok, akik próbáltak beilleszkedni az új gazdasági keretek közé.

Egzisztenciális kudarcok

Budapestet mindig is átszőtte a vidék a fővárosra gyakorolt hatása. Jöttek-mentek új tenderek, stílusirányzatok, felújított századfordulós épülethomlokzatok, de a millennium mégsem hozta el a várt áttörést. Mi az okát a koncepciók hiányában látjuk: mintha egyik városvezetői szemlélet sem akarna hosszútávú megoldásokon dolgozni, egészségesebb, összefüggő tereket alkotva. Óriási lendület volt az ezredforduló témájában, de két évtized múltán már teljesen homályba vesznek a reményteljes kezdetek.

Ez a rövidtávú fejlesztési morál és az összefogás nélküliség szerintünk óriási károkat okoz a belvárosnak vagy annak polgárainak. A vidékiek pedig mintha nem értették volna meg, hogy milyen etikai kötelezettségekkel jár a világ egyik leghíresebb városában kozmopolita szemlélettel létezni. Véleményünk szerint az elmúlt 6-10 évben rohamos tempóban romlott Budapest tisztasága, köztereinek felszereltsége, tömegközlekedési eszközeinek a megbízhatósága. A városba beáramló tömegek pedig inkább kihasználják az adottságokat, ahelyett, hogy tiszteletteljesen visszaadnának valamit a környezetük szépségéhez. Megértjük azt is, ha az emberek csak túlélni szeretnének, de mi az ára egy ilyen szimbiózisnak?

Akárhogy is nézzük, a közízlés magas sztenderdekhez igazított egységesítésének a hiánya bizony megmutatkozik a városképünkön. Az átlagember pedig veszíteni látszik a jó megjelenés, a helyes morális értékek, a kifinomult kommunikáció és a példamutatás lovagi tornáján, Budapesten mindenképpen.

FEEDGEEK