Elválás válás nélkül

Teljesen szokványos történetek, amiket a házastársakról hallunk, de hogy mi is a házasság, arról már csak nagyon elvétve beszél pár ember teljes őszinteséggel, tabuk nélkül, kendőzetlenül. Az érzelmi kihasználtságot, a fizikai fáradtságot, a szomorúságot, sok megpróbáltatás után azt a kevés örömöt nehéz szavakba önteni úgy, hogy ne fájjon senkinek.

Márpedig az agyunknak pont erre lenne szüksége: ahhoz hogy a jelenben tudjon maradni, rá kellene döbbenünk magunktól, hogy minden döntésünkért és gondolatunkért mi, önmagunk vagyunk a felelősek. Ez így elsőre nagyon erőszakosnak hangzik, ha nem tesszük az elménkben megfelelő kontextusba, akkor el is siklunk fölötte, hiszen nem vált ki kellemes érzést belőlünk az, hogy vállaljunk felelősséget önmagunkért. Miért? Mert úgy hangzik elsőre, mintha minden a mi hibánk volna.

Az eszünk pedig tudja, hogy a körülöttünk lévő dolgokat nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tudjuk befolyásolni: nem tehetünk az emelkedő árakról, arról, ha kirúgnak bennünket létszám leépítés miatt, ha elveszítjük egy szerettünket. Problémák, amelyek néha betemetnek bennünket, nehézségek, amelyekkel sokszor nem tudunk megküzdeni, mert nincs hozzá eszközünk. Ezek a fájdalom csomagok fogják kiváltani belőlünk azt a hatást, hogy elkezdünk érzelmileg bezárkózni. Hiszen valamikor nekünk is kell pihennünk, regenerálódnunk, gyászolnunk, bánkódnunk, szomorkodnunk. Mi is lehetünk fásultak, enerváltak, kábultak, tehetetlenek. A világ mindezen idő alatt pedig azt mutatja, hogy a benne élők szinte maradéktalanul boldogok: a szociális háló kínálta platformjainkra a mosolygós képeinket fogjuk feltenni, nem azokat, amelyeken sírtunk, összetörtünk, megbántódtunk vagy kiábrándultunk.

Az agyunk tehát azért kezd el sok esetben ábrándképeket gyártani, ami valamilyen módon kellemes érzést kelt bennünk, mert legtöbbször képtelenek vagyunk megbirkózni a saját életünk nehézségeivel. Ezek a negatívumok pedig valljuk be, gyakran halmozottan érnek bennünket, váratlanul, túl sokszor, és bizony erőnkhöz mérten jóval többet kapunk belőlük, mint kellene. Nem csoda, ha menekülni kezdünk: házasságból, párkapcsolatból, baráti közösségekből, albérletekből, városokból, országokból, kényelmetlen helyzetekből.

Az influenszerektől azt látjuk, hogy elérhető a „boldogság”, mert csak pénz kell hozzá, a gazdagok közben azt mondják, hogy a jó dolgok ingyen vannak, a „megvilágosodott” guruk amellett teszik le a voksukat, hogy minden ismétlődő rossz okozója a „karma”, a pszichológusok pedig úgy látják, hogy depressziósak vagyunk, az lesz a legjobb, ha beveszünk rá egy marék gyógyszert vagy antidepresszánst. Azt pedig nagyon kevesen magyarázzák el jól, hogy az agyunkban felhalmozott gondolatok egy részéért mi vagyunk a felelősek, ergo minden, belőlünk negatív érzelmet kiváltó tevékenységért, vagy pont annak az elnyomására szolgáló pozitív emócióhoz vezető útért mi járultunk hozzá. Mi ebben a feltételezésben a felszabadító? Az, hogy ha mi idéztük elő, akkor meg is tudjuk szüntetni, vagy át tudjuk alakítani, formálni. Ez pedig kontrollt ad számunkra: kulcsot önmagunkhoz.

Nyolcvan évesen is lehet álmodozni egy jobb életről, középkorúan belekeseredni a valóságba, várni egy új lehetőségre, fiatalon megrettenni a régi mintáinktól, szokásainktól, mások negatív tapasztalatai miatt elzárkózni attól, hogy átéljük a sajátjainkat… De az igazság talán az lehet, hogy senki nem tanított meg bennünket arra, hogy amikor az elménk mindezeket a folyamatokat belátja, és felismeri, akkor csöppenünk hirtelen a jelenbe. A jelen pár percének az átélése pedig ijesztő, egyáltalán nem komfortos, mert nem szól alatta halk zene, és nincs benne slow motion. Viszont van benne tiszta, éles, racionális érzékelés, tökéletesség eszencia. Ennek a megtapasztalása alapvető lényegünk, és igényünk.

Amikor házasságban élünk, elfelejtjük azt, hogy valójában nem a helyes / helytelen szerepkörökről kellene szólnia a kapcsolati dinamikánknak, hanem arról, hogy párban hogyan váljunk önazonos egyénné. Olyan személlyé, aki önmagában is erős, szexuálisan vonzó, anyagilag független, nincs kiszolgáltatva sem a társának, sem a társadalomnak. Egy ilyen helyzetben választásunk a másik ember, akivel / aki mellett élni szeretnénk. Ellenkező esetben függőségben, vagyis mástól függő viszonyban „élünk”. Ne feledjük továbbá, hogy bárhová menjünk, bármilyen messze költözzünk, bárkivel kezdjük újra, vagy folytassuk tovább, egy csomag mindig velünk lesz az úton: a személyiségünk bőröndje. Ezt a poggyászt pedig jobb időről időre átvizsgálnunk, tartalmát szortíroznunk, átrendeznünk, szépítgetnünk, szeretgetnünk, mielőtt még elhagynánk valahol, egy ismeretlen állomáson. És inkább mi magunk lássunk ehhez hozzá, mint valaki más a vámnál…

Szerző: Jeszenszky Szimonetta