FeedGeekTöbb évnyi sorozatos bukáson lamentálunk az átlagos polgárok keserű szájízével, miközben válaszokat és megoldásokat keresünk a miértekre. Röviden: egy hétköznapi élet csalódásait boncolgatjuk madártávlatból.
Helyünk Európában
Hogy miért írtuk egybe és csupa nagybetűvel a cikkünk címét, arra két okunk is van. Egyrészt úgy gondoljuk, hogy régóta zajlik Magyarországon egy olyan folyamat, amelyet eddig sokféleképpen írtak le előttünk, de a jelenlegi gazdasági helyzettel talán nem hoztak összefüggésbe. Másrészt szeretnénk, ha ez az általunk kitalált műszó legalább annyira figyelemkeltő lenne, hogy akik szintén a luxusbalkán áldozatául estek, merjenek önmagukért kiállni és szót emelni az értékeikért. Legyen azoknak akár anyagi, erkölcsi vagy szellemi mivolta.
A nálunk műveltebb olvasókban felmerülhet az a kérdés is, hogy vajon miért nem írtuk külön a kifejezést? Erre pedig az a válaszunk, hogy bármennyire népszerű ez a tendencia, hiszen rettentően gyorsan terjed, Magyarországot akkor sem teszi a Balkán részévé! A Wikipédia így foglalja számunkra össze azt, hogy földrajzi értelemben véve miről is van szó, vagyis mit nevezünk Balkánnak:
„Dél-kelet Európai régió, területén Albánia, Bulgária, Szerbia, Horvátország, Macedónia, Bosznia-Hercegovina, Szlovénia, Törökország európai része fekszik.”
Tehát ugyan balkanizálódunk sajnos, nagyon erős lendülettel és sok éve, területileg mégsem számítunk a fent említett országok közé. Akiknek pedig még mindig nem világos, hogy kicsiny hazánk miért nem része a Balkánnak úgysem, hogy lassan minden emellett szól, azoknak itt egy rövid, gyorsan elolvasható, szimpla megfogalmazás: azért, mert Európa középen vagyunk.
Vagyis országunk nem Dél-Európában helyezkedik el, hanem Közép-Európában. Bagatellnek tűnhet a kérdés boncolgatása, de a szociológiai jelenséget, amit kivált ez a tény, a kis kopogóbogár és az amerikai könnyűszerkezetes házak közötti kapcsolathoz tudjuk a legjobban hasonlítani. Véleményünk szerint ugyanis az országunkban látható, hallható, kárt okozó tényezőket ha nem állítja meg valamilyen erő, akkor társadalmi szinten úgy fogunk szétrohadni lassan, mint a korhadó fakéreg. Mivel az ősi magyar szervezeti felépítéseinket is a fák gyökeréhez és lombjához szoktuk hasonlítani, így tovább lehet játszani a gondolattal, hogy mekkora negatív rekordot fog dönteni a családjainkra, törzseinkre, nemzetünkre gyakorolt hatás.
Nyilván mindenki látott már életében fa födém gerendát vagy fa gerendát, aminek bizony nem csak az idő tud ártani, de kártevő állatok is, amilyen például az álszú, másik nevén kis kopogóbogár vagy faféreg.
Érdekességképpen megemlítjük azt is, hogy elvileg az álszúfélék nem voltak őshonos állatok Amerikában, amíg be nem hurcolták őket a szuperkontinensre, addig csak Európában és Ázsiában voltak honosak. A Telex egyik újságírója, Mizsur András pedig ötletes, vagány és valóban okos cikket írt arról, hogy hogyan tévesztette össze Arany János a Toldi szemöldökfájában sercegő kopogóbogarat (vagy faférget) a szúval! A mai napig a köznyelvben is rosszul használjuk az állat megjelölését, így érdemes utána olvasni a helyes változatnak az előbb említett írásban.
Összegezve azonban a fentieket, ha nem változtatunk szokásainkon, álszú ette ország lehetünk maholnap.
Nárcisztikus egészségügy
Aki a COVID kirobbanása óta Magyarországon élt, az nem tudta kikerülni az inflációt és a két nagy gazdasági válságot. Az elsőt ugyebár a világjárvány váltotta ki, a másodikat az orosz-ukrán háború, a harmadikat, amelyikről senki nem beszél, pedig mi okozzunk embertársainknak és önmagunknak.
Kezdetekben az ország szinte minden tagja vígan mutogatott, felelősöket keresve.
- Az Orbán-kormány az évtizedek óta tartó rossz demográfia miatt rossz konstrukciójú hitelekkel presszionálta a fiatalokat, hogy alapítsanak családot.
- Az egészségügyi dolgozók a COVID és a szintén 30-40 éve tartó kilátástalan kórházi állapotok miatt méltatlanul bántak a szülni vágyó vagy éppen szülni készülő terhes anyákkal és nőkkel.
- Mire megfelelően hangos sajtóvisszhangot kapott az új ingatlanpanama rém, amelynek létezése rávilágított arra, hogy a hiteleket valójában vadidegen emberek forgatták ki az „előreütemezett családképen” erőlködő fiatal házasok kezéből, addigra már késő volt. Rengeteg anyuka, apuka és gyerek itta meg a levét a hirtelen, irreális mértékben megugrott ingatlanpiaci mozgolódásoknak.
- Magyarországon mindezek alatt olyan hirtelen harapódzott el a neonáci életérzés a közintézményekben, hogy ezt a precizitást még a második világháborús Németországban is megirigyelték volna.
Akik azt hiszik, hogy ez a mondatunk etikátlan, undorító és túlzás, azoknak ajánlunk egy másik olvasó szemüveget, amellyel a valóságot is tisztábban követhetik figyelemmel. A COVID kirobbanásának a 2019-es elismerése óta ugyanis nem létezett meg állj, nem volt stop!
A várandós kismamáknak úgy szólongattak be a kórházi alkalmazottak, a szülész-nőgyógyász szakorvosok, a pajzsmirigy vagy tüdőgondozó szakorvosok, a nővérek, a háziorvosok, és még a magán praxisban súlyos pénzekért dolgozó női orvosok is, hogy a leendő anyukák úsztak a verítékben a megalázottságtól, stressztől.
Azokra a kismamákra, akik nem voltak hajlandók beoltatni magukat a friss vakcinákkal, rásütötték, hogy veszélyeztetik a saját magzatuk életét. Vagyis amíg a magyar állapotos nők azon erőlködtek, hogy életerős utódokat szüljenek, készüljenek a tudatos baba várásra, egészségesebben táplálkozzanak a magzatuk védelmének érdekében is, elolvassák az országos védőnői ajánlásokat, vagy éppen a legmodernebb, statisztikai adatokkal alátámasztott, és a nyugati vagy északi országokban már kipróbált étkezési tanácsokat szem előtt tartsák, addig a kórházi alkalmazottak rájuk nyomták a bélyeget, hogy latens gyerekgyilkosok.
A mi szülés utáni depressziónk története így kezdődött. Nem tudjuk szavakkal leírni a fájdalmat, a tragédiát, a mérhetetlen pusztítást és rombolást, amelyet a fent említett dolgozók okoztak a kialakulóban lévő, első anya-gyerek kapcsolatunkban. A fennhéjázva elszakíthatatlannak hirdetett köteléket, amióta világ a világ, meggyalázni senki nem merte olyan szinten, ahogyan a magyar orvostársadalom tette a COVID alatt. Az ellenünk elkövetett verbális bántalmazás 99%-ban származott nőktől.
Esetünkben például egy férfi kivételével az összes kezelőorvosunk nő volt. Személyünk és a magzatunk irányába a terhességünk ideje alatt csak és kizárólag nőktől érkezett fenyegető, rágalmazó magatartás forma. Kíváncsian várjuk, hogy Magyarországon, ügyvédi terminussal élve, mikor fog „jogerőre emelkedni” az elmúlt években az édesanyák és a magzataik ellen elkövetett szóbeli és fizikai abúzusok megállapításának a ténye. Ugyanis ebben a szűz máriázós, patriarkális társadalomban olyan még nem volt, hogy egy súlyos, életbevágóan fontos problémát egyöntetűen felkarolt volna politika vagy civil kezdeményezés, hacsak nem olyan alak jelentette be, aki nadrágot hord, doktorral kezdődik a neve vagy pénisz lóg a két lába között.
Etikus közegben
Annak érdekében, hogy az Olvasónk szélesebb skálán tudjon információt gyűjteni, és ne csak a mi tapasztalatainkra alapozzon, szeretettel ajánljuk a figyelmébe két oldal válogatását is. Az egyik az Ablak A Világra címen ismert honlap és Facebook oldal, amelyeknek üzemeltetése azon alapul, hogy hiánypótló, friss statisztikákat készít és hoz nyilvánosságra a szerzőjük kitartó munkával, folyamatos kommunikáció mellett az édesanyák élményeit, véleményeit összegyűjtve.
A másik hírforrásunk a Másállapotot a szülészetben civilszervezet nyilvános Facebook oldala, és a honlapjuk. Ők mindannyian fáradhatatlanul, a hét minden napján azért küzdenek, hogy a szülés valamint a születés körülményei, az édesanyák megítélése, a magzatok védelme, a csecsemőellátás körüli állapotok, a szülész-nőgyógyász szakorvosok és pácienseik közötti kapcsolat, az emberekben kialakult több évtizedes, sok esetben degradáló, elavult, berögzült álláspontok jó fordulatot vegyenek.
Összességében emberek százairól beszélünk, akik véleményükkel, szakértelmükkel, tapasztalataikkal segítik egymást. Laikus, első vagy több gyerekes édesanyák sokszor nevüket megosztva, anonimitásukat sutba dobva mesélnek nő társaiknak az őket ért pozitív vagy negatív folyamatokról, hogy az utánuk következőknek legyen támpontjuk, tudjanak esetleg korrigálni valamin.
Körülbelül másfél éve követjük nyomon a hírfolyamban az aktuális változásokat, híreket, és arra rettentően büszkék vagyunk, hogy teljesen naprakészen tud működni az a rendszer, amely felkarolja az édesanyák és gyerekeik körüli élethelyzeteket. Számunkra ez a pozitív oldala a serpenyőnek, a negatív része pedig nyilván azokhoz a személyekhez és láncreakciókhoz köthetők, akikről a bejegyzésünkben fentebb említést tettünk.
Sokat gondolkoztunk azon, hogy melyik a helyes magatartás forma, és nem állítjuk, hogy a passzív, részleteket figyelő, analizáló stílusunk követendő példa, de akárhány posztot, felhívást olvastunk, nem tudtunk egyik nagy volumenű ügy mellé sem szívvel-lélekkel állni. Sem az egészségügy által kiváltott helyzetet, sem pedig az oktatási intézményekben kialakult állapotokat nem voltunk képesek olyan szemmel nézni, hogy kampányolni kezdjünk mellettük. Hogy ne merüljünk el ezen téma kifejtésébe túlságosan, így csak egy kérdést teszünk fel: amennyiben az egészségügy mindig is veszteséges ága volt az állam vagyon háztartásának, úgy miért nem alapítottuk olyan ipart, amely egészségügyi műszereket gyártott volna hazai munkaerővel, belföldi és külföldi piacra? Így lehettünk volna nyereségesek is.
Kultúra fullasztás
Életünket átszövi a politika, még más országok belügye is a mi külügyünk, olyan apróra zsugorodott a világ a gyors információs hálózatoknak köszönhetően. Amikor problémát okoz az oktatás- és egészségügy, akkor nehezen talál az ember más perspektívát vagy kiutat. A gasztronómia sokaknak menekülés is, egy kreativitást biztosító szakma vagy hobbi, amely folytonos fejlődést, változást hordozhat magában. De mennyire ildomos megőriznünk az autonómiánkat? Kell-e egyáltalán, vagy akkor teszünk jót, ha elfogadjuk a nyugat és a kelet nyomását? Vajon fejlődünk-e valóban, és a jövőbe vezet-e az utunk, ha olyan fúziókat találunk ki, amelyben elveszítjük a magyar konyha esszenciáját?
Bizonyára nem újdonság az Olvasónk számára a különböző országokban, térségekben forgatott főző műsorok jelenléte a televíziós csatornákon. Talán nem is akad olyan személy, aki legalább egyszer életében ne próbált volna valamilyen receptet elsajátítani vagy kipróbálni. Mivel mi is sok hasonló témájú könyvet vásároltunk, és feliratkoztunk a videó portálokon a híresebb szakácsok, háziasszonyok csatornáira, van némi véleményünk az üggyel kapcsolatban.
Ami egyből szembetűnő lehet egy magyar ember számára, az az amerikai (nem csak) gasztronómiai hagyományok túlnyomó jelenléte. Talán kijelenthetjük azt, hogy zömmel az amerikai társadalom ideája a legvonzóbb számunkra, utána az ázsiai konyha érkezik az olasszal karöltve, majd jönnek a többiek: francia, cseh, szerb, lengyel, orosz és még sorolhatnánk hosszan. Nem böngésztünk statisztikai adatokat ehhez a rangsorhoz, inkább a saját tapasztalatainkat osztjuk meg, ezért reméljük, hogy senki nem sértődik meg a felsoroláson.
Lényeg, hogy az amerikai palacsinta, a tükör- vagy cukormázas fánk, a szójás zöldséges pirított tészta, a sushi, a korianderes vajas csirke, a karácsonyi pulykasült, a Liége-i gofri, a Pavlova, a pizza, a gyros, a csevapcsicsa, a halva nem magyar ételek. A hazai street foodra pedig végképp jellemző az, hogy voltaképpen nem is hazai. Mert a legáltalánosabb magyar street food az a gyros, a pizza és a hamburger. A kürtős kalács meg a lángos már csak azok számára vonzó, akik tudják, hogy mit esznek. Egy külföldi valószínűleg azért fogja az utóbbi opciót választani, mert a videó portálokon is ezt hirdették az turizmust favorizáló elődei.
Nagyon fontos megjegyeznünk, hogy amíg más országok ételei között léteznek olyan fogások is, amelyek kifejezetten több terület különböző ízvilágából lettek összegyúrva, addig a magyar konyhát leginkább a tradíciók követése jellemzi. Vagyis a mi gasztronómiánk, amikor a történelmi múltját tükrözi vissza, akkor nem uralkodik más nemzetek ételei fölött, hanem vagy magába olvasztja azokat, és átveszi azok tudását, vagy hagyja, hogy a sajátjával együtt terjedjenek.
Véleményünk szerint ez a különbség óriási jelentőségű, hacsak az elmúlt húsz év változásait vesszük alapul, mert ha nem születik jelentős reform a magyar konyha életében, amely világszerte elismerést ér el, úgy a globális terjeszkedésben a megengedő magatartásformánknak köszönhetően elveszíthetjük a megmérettetést.
És hogy miféle versenyről van szó? Talán érdemes volna feltenni azt a kérdést is, hogy a szegedi fűszerpaprika egyharmada miért származik Peruból, másik egyharmada pedig Spanyolországból? Miért csak a teljes állomány harmadáért vagyunk felelősek mi, magyarok? Tehát a versengés állandó, akik viszont nem csak túlélni szeretnék a helyzetet, azok számára elengedhetetlen feltétel, hogy jól, és valós információk alapján tájékozódjanak a piacon.
Kis mennyiségben orvosság
Szóval a főzés élményt is nyújthat, de a hozzávalók beszerzésekor, a vásárlás alkalmával megfigyelhető túlcsordult árú készlet sokfélesége már számunkra is nehézséget szokott okozni. A választásainkat, döntéseinket pedig olyan erősen manipulálják, hogy ez már jelentősen nyomot hagy a szokásaink, hagyományaink rendszerében is. A nem kiforrott, nem bevált, nem jól működő dolgok töménytelen mennyiségben pedig nem csak anyagi veszteséget okoznak számunkra, hanem rajtuk keresztül bosszúságot, kudarc élményt, sikertelenséget élhetünk át.
Ez az élet bármely területére vonatkozhat, lehet szó divatról, zenéről, technológiáról, házfelújítási trendekről, egészségmegőrzésről, életmód vezetésről, belsőépítészetről, szépségápolási technikákról, vagy más egyébről.
A versenyképességet ne az jelentse hazánkban, hogy méregdrágán adják a termékeiket vagy a szolgáltatásaikat a vállalkozók, kereskedők, viszonteladók. Mert a gazdasági válság harmadik hullámát éljük jelenleg a mindennapokban, és ezért már azok az emberek okolhatók, akik felelőtlenül luxust tükröző árakat hoztak létre bárminemű korlátozás terhe nélkül, a minőség színvonala pedig sok esetben kritikán aluli maradt.
Jelen cikkünket pont azért írtuk, hogy rávilágítsunk arra, hogy borzasztó nagy mennyiségű csalásnak van kitéve egy átlag ember ma Magyarországon. A realitást nem tükröző, sok egyéb befolyásoló tényezőt összefoglaló, a gazdasági válságokkal együtt jelen lévő tendenciát hívjuk luxusbalkánnak.
Intézményesített elmebaj
Angolul úgy hangzana ez a kifejezése, hogy „institutionalized insanity”. A jelenlegi 30-40 éves korosztály még talán a saját szüleiktől hallhatták a legtöbbször a kérdést, hogy „Meghülyültem?”, amikor valamelyik bürokratikus rendszerben elakadtak. Mert nem sikerült a pin kódot aktiválni, ezredjére állítódtak el a televíziós csatornák, nem szólt időben a gázszerelő, hogy érkezik, nyitva volt a kapu, de nem kézbesítette a futár a csomagot, a banki ügyintéző nem állította át a napi limitet, a kisvárosi bankban nem volt elég készpénz, az adóhivatal nem vette tudomásul három vagy éppen tíz ledolgozott évünket, ergo nem kapunk utánuk majd nyugdíjat, olyan TB-s tételeket vontak le tőlünk egészségügyi dolgozók, amilyen ellátásokat soha nem kaptunk és még sorolhatnánk tovább, a lista végeláthatatlan.
A mi generációnk ugyanezt éli, csak teljes anyagi kaszával: egyik gazdasági válság követi a másikat, és senkit nem érdekel, hogy a mostani 30-40 éves embereknek semmilyen védőhálójuk nincs. Magyarországon nem volt „kibővített” ’90-es évek, csak az amerikai Jóbarátok ismételt részeit nézhettük meg, emlékezve azokra az évekre, amelyeket mi soha nem élhettünk át. 2001-től meg úgy elszabadult a pokol, hogy azt mindannyiunk kedvence, John McClane sem tudta volna megállítani.
Kívánjuk a kedves Olvasónknak, hogy próbáljon meg morális tanulságot levonni, és ne hagyja megtéveszteni magát, bármennyire is legyen az ellenfele gátlástalan! A csalók közöttünk járnak, és belőlünk akarnak meggazdagodni! Ezt soha ne felejtsük el!
Szerző: FEEDGEEK
Képek forrása: Google
FeedGeek
