Az adatbázisok és a civil kezdeményezések fontossága
Amint már írtam, az eltűnt, meggyilkolt vagy azonosítatlan személyekkel kapcsolatos nyomozást nagyon felgyorsítja egy jól működő adatbázis. A NamUs, ahogyan azt az előző blogbejegyzésemben is említettem, pont ilyen. Az ország, sőt a világ bármelyik pontjáról elérhető, mindenki számára hozzáférhető, pontos adatokat tárol, az áldozat paramétereire és az eset körülményeire fókuszálva.
Mivel az Egyesült Államokban gyakoribb ez a fajta bűncselekmény, hiszen az ország lakosságát tekintve is óriási számokkal rendelkezik, sokkal több civil kezdeményezés indít felhívást annak érdekében, hogy egyik személy se merüljön teljes feledésbe. Távoli, idegen, az áldozatokhoz nem kapcsolódó magánszemélyek hoznak létre blogokat, honlapokat és készítenek podcast-eket azért, hogy valahogyan segíteni tudjanak az eltűnt emberek megtalálásában, azonosításában.
Ez a tevékenység nemcsak nemes gesztus, hanem elengedhetetlen eszköz egy kutatómunka megkezdéséhez, ugyanis minél több forrásból tudunk tájékozódni, annál nagyobb az esélyünk arra, hogy a történet egy-egy adattal kiegészül még. Vagyis amit nem olvasunk az egyik honlapon, azt egy Facebook bejegyzésben, hozzászólásban, egy másik, civilek által összeállított adatbázisban vagy podcast-ben megtalálhatjuk.
Úgy vettem észre, hogy ezeket a tevékenységeket és megmozdulásokat alig, vagy egyáltalán nem támogatják anyagilag, magyarán a szerzők és az írók önszorgalomból – akárcsak én -, a saját kutatómunkájukkal, időt és energiát nem sajnálva dolgoznak azért, hogy másoknak segítsenek ingyen.
Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy ez a pontja mennyire fontos az oknyomozó riportok készítésének, úgyhogy a kedves Olvasó jegyezze meg a 2-ik szabályt:
Ha eltűnik egy közeli hozzátartozónk vagy szerettünk, és a hatóságok nem találják meg sem élve, sem a holtteste nem kerül elő, akkor feltétlenül gondoskodjunk arról, hogy az interneten mindig fellelhető legyen egy honlap vagy adatlap, amelyen pontosan rögzítve vannak a személlyel kapcsolatos ismertetőjegyek és az utolsó kapcsolattartás körülményei. Hogy ha szükséges, akkor a bárki számára elérhető és megtekinthető forrást akár 35-40 évig kell „üzemeltetnünk” vagy még hosszabb ideig. Tulajdonképpen egészen addig, amíg a „cold case” (megoldatlan ügy) megoldottá, és a hatóságok segítségével lezárt üggyé válik.
Ne féljünk rögzíteni a gondolatainkat!
Az Olvasó ezen a ponton már biztosan vakarja a fejét, és azt gondolhatja, hogy amiről eddig írtam, az tulajdonképpen adathalászat, semmi egyéb. Ez óriási tévedés! Egy jó médium ugyanis nem kutatómunkával kezd, hanem a képi anyag rögzítésével. Vajon hogyan lehet az asztrális tér érzékelését vagy a médium előtt megjelenő képi világot „rögzíteni”, és milyen típusú képekről beszélünk egyáltalán?
A válasz a kérdés első felére nagyon egyszerű: én például vagy leírom a látottakat, vagy – különleges eseteknél – diktafonnal illetve mobiltelefonnal hanganyagot készítek róla. A klasszikus ceruza és papír kombináció nagyon sok esetben megoldja ezt a problémát, de amikor rettentően kevés idő alatt sok, változatos kép jelenik meg, akkor bizony kénytelen vagyok hanganyagot készíteni a történtekről, máskülönben egy másodperc töredéke alatt kámforrá válhatna egy esetleges bizonyítékra való utalás vagy tájékozódási pont.
Az Olvasó gondolataiban most talán egy kicsit Dana Scully dereng az X-aktákból meg Mulder ügynök, és egy rakat boncasztal körüli igazságügyi orvosszakértői jelentés, de ezzel a témával akkor is elérkeztünk a 3-ik fontos szabályunkhoz:
Készítsünk és rögzítsünk (írásban vagy hang-, akár képanyagot elmentve) adatokat, akkor is, ha emiatt elmeroggyantnak tart a környezetünk! Mert lehet, hogy kellemetlenül érezzük magunkat tőle, de a jövőben az óriási pontossággal leírt részletesség vagy a kronológia lehet majd a nyitja egy ügynek.
Laikusoknak azt tanácsolom, hogy mindent, ami az érzéseikkel, érzékelésükkel és megérzésükkel kapcsolatos, rögzítsenek. Ezen három szó esetében pedig nem szinonimája egyik a másiknak, hanem teljesen eltérő jelentéssel bírnak. Az érzés szó a belső lelki világunkat írja le és tükrözi. Az érzékelés azt mutatja, hogy mit tapasztalunk a külvilágból, milyen ingerek és körülmények hatását vagy jelenlétét mérjük fel, illetve azonosítjuk. A megérzés pedig az ösztöneinket, a belső hangunkat jelzi.
Adathalászat vagy adat gyűjtés? Mi a különbség?
Az előző bekezdésben említett kérdés második felére a válasz kissé bonyolultabb: egy médiumhoz beérkező képi világ többféle lehet. Megjelenhet nappal vagy éjszaka, lehet elmosódó vagy tisztábban kivehető. Tarthat akár 3 vagy 5 másodpercig is, érhet bennünket álomként, miközben alszunk vagy a felébredés alkalmával, miután kinyitottuk a szemünket.
A segítséget kérő áldozatok közölhetnek velünk számokat, dátumot, konkrét nevet. Gyilkossági helyszínt szerintem ritkán konkretizálnak, mert azt bizony a médiumnak kell megfejtenie! Az áldozatok inkább vezetnek bennünket a kutatómunka készítése során, és jeleznek egy adott szakaszon, hogy legyünk nagyon figyelmesek vagy éppen óvatosak! Félmondatokkal vagy kifejezésekkel, idegen és ismeretlen szavakkal oldják meg a saját ügyüket, rajtunk keresztül.
Azonban ne gondolja az Olvasó, hogy ez ennyire egyszerű dolog! Fizikailag, érzelmileg és pszichésen is rettentő kimerítő feladatok sokasága áll a médiumok előtt, és ha ők nem tanulmányozzák behatóan egy eset körülményeit, ha nem állítanak fel kapcsolati szálakat és teóriát, akkor az elhunyt (ritkább esetben életben lévő) áldozat sem tud haladni megfelelően.
A konklúziót a médium vonja le, az ügy menetét ő határozza meg, a kronológiát szintén ő állítja fel. Az eset megoldásához az összefüggéseket ő keresi, a halott családfáját ő vizsgálja, a halálesetek körülményeit és az azokról szóló gyászjelentéseket ő olvassa. Adatot gyűjt, és nem adathalász tevékenységet végez! Egy jó médium nem kérdésekkel keresi fel az eltűnt személy hozzátartozóit, családtagjait, hanem válaszokkal. Konkrét elképzelése van a történtekről, és nem kapaszkodik bele az elhunyt környezetének a vallomásaiba. Stratégiát állít fel, mert tudja, hogy milyen módon segítheti akár a hatóságok munkáját, a legoptimálisabb eredmény elérésének az érdekében. Segítséget nyújt, és nem manipulál. Felhívja egy esetleges veszélyes fordulatra a figyelmet azért, hogy a szervek véletlenül se veszítsenek el tárgyi bizonyítékot.
Amikor egy ember élete a tét
És ha már a veszélynél tartunk, akkor megemlítek egy olyan esetet, amelyet talán meg tudtam volna oldani, de ha nem, akkor is mindenképp új perspektívába helyezhettem volna. Azonban nem mertem publikálni az anyagot, mert volt egy olyan megérzésem, hogy az ügy kirobbanása miatt 4 év börtönbüntetést kaphatnék Amerikában. Nem azért, mert korrupt vagy igazságtalan a rendszer, hanem azért, mert feltételezhetően olyan nagy hatalmú emberek lehetnek érintettek az eset kapcsán, akik addig fenyegetnének amerikai jogászokat, ügyvédeket, bírókat, rendőröket és nyomozókat életveszélyesen, amíg engem ismeretlenül el nem ítélnének.
Jelenleg több életfogytig tartó börtönbüntetését tölti olyan ember, aki – véleményem szerint – ártatlan, nem emlékszik sem a gyilkosság körülményeire, vagy feltételezhetően kényszer hatására tett vallomást, illetve a mai napig tagadja a cselekmény elkövetését, de nem hisznek neki, mert színes bőrű elkövetőként tartják számon. Továbbá van olyan ügyről tudomásom, amelyben a végletekig élezték az újságírók a sajtóban az afroamerikai és a fehér bőrű állampolgárok közötti ellentétet csak azért, hogy olajat öntsenek a tűzre: a fiatal férfi, akit megvádoltak gyilkossággal, szerintem ártatlan, viszont a valódi elkövetők mind fehér bőrűek voltak, az áldozataik szintén.
Képek forrása: Google
Szerző: THE FEED GEEK