Otthon vagy itthon?
Érdekes dolog megtapasztalni a munkanélküliséget Edinburgh-ben is, de azért csórónak lenni Budapesten vagy éppen Egerben egészen más helyzet. 2015 telén 130.000 Ft-tal vágtam neki ötödjére annak, hogy meghódítsam a szigetországot. Ennyi volt a bankkártyámon. Az utolsó magyarországi álláskeresői járulékomból már húztam is vissza a csíkot Skóciába, és csak annyi segítségem volt, hogy egy indiai barátom ismerőseinél lakhattam, így nem kellett még albérletet is keresnem. Illetve egy pizzériában egyből alkalmaztak a kapcsolatai révén.
Az első reggelim fekete kávé volt tej nélkül, amit utálok, de még az is jólesett, mert úgy éreztem, hogy otthon vagyok. Otthon egy olyan országban, amely tele van őrültekkel, és itt most legyen szíves az Olvasó a szó legnemesebb értelmére gondolni. A skótok ugyanis nem normálisak, vagyis „crazy-k” és ez bizony már érződik akkor, amikor az ember leszáll a repülőgépről az Edinburgh Airporton. Egyszerűen benne van valami a levegőben, amit talán a smaragdzöld fűn keresztül fúj az a hideg, jeges szél. Valami, ami már a repülőtér kijárata előtt nyomot hagy az odautazóban, és ez velem sem volt másképp. „Őrültek! De én így imádom őket!” – gondoltam akkor magamban.
Ki számít normálisnak az idióták között?
Magyarországon azonban eléggé más értelmet nyer a hülyeség fogalma. Mi az az ország lettünk, ahová minden hatás beérkezik, de soha nem vált ki jót az itteni társadalomból, amiért annak tagjai egyszerűen nem hajlandók semmit a helyes formában értelmezni.
Például állhatnánk mi is sorban a buszmegállókban, mint minden értelmes szigetországi lakó, de ehelyett mi terhes anyákat szapulunk a metrón, buszon, villamoson vagy tehetetlenül végignézzük, ahogyan az idős nyugdíjasok előrefúrják magukat a tömött sorokon keresztül, minden különösebb indok nélkül. Itt, Európa közepén egészen más hülyék vannak, mert az elméket egészen más idiótaságok formálták és alakították suttyóvá.
A panel lakók körében például belefér kutyaszart kenni a szomszéd kilincsére vagy zacskóval együtt bedobni a teraszára, hiszen nincs az a rendőr, aki tizedjére is kijönne a bejelentett csendháborítás miatt. Ergo szegény emberfiának nem akad már más eszköze arra, hogy megakadályozza az ellene fellépő rendzavarót, mert a törvény, lássuk be, megengedő a hülyékkel szemben. Lehet fényes nappal ordibálni és köpködni az ablakon kifelé, mert a szomszédság majd annyit mond a személyről, hogy demens, vagy szimplán elmeroggyant.
És ha ez nem elég, akkor majd kiugrik valamelyik emeletről a nyomorult, rontva ezzel a közbiztonságot meg az épület hírét. Az alkalmon majd kapva kap a többi szorongásos, balsorsú ember is, és hirtelen „szuicid turizmus” lesz a helyen. A szokás majd félelemben tartja a lakókat, akik hiába kérnek segítséget a közös képviselőtől, mert ő bizony lehet, hogy már elsikkasztotta azt az anyagi költségkeretet, amelyből lehetett volna rácsot hegeszteni a felső emeletek folyosóinak az ablakaira. A fáradt mentősök pedig unottan fogják majd azt válaszolni, miután pár lézengő felháborodását jelezvén közli velük, hogy „de a hölgy többször hívta önöket, hogy öngyilkos lesz, mielőtt tényleg ugrott”, hogy „aki öngyilkos akar lenni, az előbb vagy utóbb az lesz… nem lehet rajtuk segíteni.”
Intézményesített közöny
A budapesti kerületekben ha nem ugranak éppen rád, akkor még az is lehet, hogy este fél tízkor leszúrnak egy késsel, amiért egy tizenéves kis srác mögéd ugrik, hogy mentse az életét, mert a roma barátnőjének az apját felkavarta a lány orális szexhez fűződő viszonya, amire bizony nem rég derült fény. Te pedig csak éppen „rosszkor voltál rossz helyen”, holott valójában jókor voltál jó helyen, hiszen a terhes feleséged kedve miatt mentél le a közeli közértbe gyümölcslevet venni, de a boncmester meg a rendőrség majd megnyugtatja az özvegyedet, hogy voltaképpen ti voltatok a hülyék. Mert szar környéken vettetek lakást, rossz kerületben, és különben is, mi a francot keresett a férjed az utcán este tízkor?
Csak hogy a kerület nem volt rossz, a lakóközösség nem volt züllött, a környéken több milliárd forintos beruházások történtek. Ezidáig. Igen, az elmúlt 40-50 évben más arca volt annak a városrésznek, de elég volt két év ahhoz, hogy minden fenekestől felforduljon. Két év leforgása alatt a világjárvány és a gazdasági válságok miatt az emberek jelentős részének megszűnt az állása, aminek a következtében a létminimum alá süllyedtek családok. Apák és anyák váltak keresőképtelenné, egyedülálló szülőket fenyegettek meg azzal, hogy kiteszik őket az albérletből gyerekkel együtt vagy éppen terhesen. Nyugdíjas éveikben járó férfiak és nők élethelyzete változott meg gyökeresen, és nem jó irányba.
Ha jobban belegondolunk, ezek a faktorok a lassú, de biztos nemzetgyilkosság alapkövei. Mostanában már egyre kevesebben sepernek az utcán ősszel. Jó, ha 30 családi ház környezetében 1 fő műveli és gondozza a saját kertjét. A többiek mulccsal „füvesítenek” meg kövekkel, nehogy kelljen a fűvel foglalkozni. A locsolásra meg a fűnyírásra már nincs idő. Valóban nincs, se pénz. De tulajdonképpen annyi történt, hogy elvették tőlünk az ideológiáinkat. Igen, többesszámot használtam, mert nekünk több volt abból is, valamikor.
Régi értékeink
A nagyszüleink idejében még fogalmuk volt az embereknek arról, hogyan lehet teljes életet élni:
- összeházasodni és gyermeket nevelni,
- haszon- és háziállatot tartani,
- lekvárt főzni, házi tésztát gyúrni, csalamádét eltenni, disznótoroson jól berúgni,
- ünnepekkor unokákat szeretgetni,
- együtt megöregedni,
- egymással tisztelettel beszélni és magázódni,
- együttérzéssel gyászolni.
A nagyszüleink a II. világháború után is tudtak élni, mert ők még elhitték, hogy a kevés is elég. A mi generációnkkal pedig elhitették a kormányok, hogy valamilyen távoli, jobb cél érdekében kell legalább tizenhat évet az iskolákban töltenünk, hogy aztán jó esetben két évet dolgozhassunk a szakmánkban. Utána pedig kezdhetjük a szamárlétra legalján, rongyokban, és ez sem lesz majd elég, mert amíg „tapasztalat nélkül” dolgozunk, azért fogunk keveset keresni, utána pedig tapasztalattal azért nem fogunk sokat keresni, hogy nehogy vérszemet kapjunk a jól megérdemelt pozíció reményétől.
Zsák a foltját
Ebben az országban nem igaz a mondás, miszerint a kemény munka meghozza gyümölcsét. Itt a keményen dolgozó embereket kiközösítik, lenézik, becsmérlik a hátuk mögött, teljesen hülyének nézik őket majd kinevetik. A magyarországi munkahelyeken még mindig menő megnézni az új alkalmazottak privát jellegű, de nyilvános Facebook profilját, és azon csámcsogni a kollégákkal. Vagy munkaadóként ott „szkrollozni” (az angol scroll-ból, ami görgetést jelent) a posztok (bejegyzések) között, és azt mérlegelni, hogy vajon a potenciális munkavállalója polkorrekt-e?
Itt sláger kizsákmányolni a jókat, megbélyegezni a pánikbetegeket és céget képviselve, jogszerűtlenül kiadni harmadik fél számára az alkalmazott egészségügyi állapotát. Itt buli kirúgni anyákat, akik a hároméves gyermekük mellől mennének vissza a munkahelyükre, de hirtelen már nincs hová, mert önhatalmúlag kiléptették őket a cégtől. Vagy kétgyerekes anyaként addig szapulják őket a régi munkahelyükön, amiért „volt pofája elmenni szülni”, hogy magától keres majd új állást a béke kedvéért.
Külföld, meg ha éppen nem az ötödik világháborút (a III-ik szerintem 2012-ben volt Kanadában, a IV-ik meg elmaradt 2015 telén kis hazánkban) próbálja kirobbantani Magyarország kellős közepén, el van ájulva attól, hogy micsoda keresztény ország vagyunk, hiszen Orbán Viktor torka szakadtából üvölti és harangozza be a hírt minden eseményen. Családbarát méghozzá, bassza meg! Nem akármilyen ám!
Én azért a magyar politikusok helyében összehúzott seglyukkal ülnék csöndben a parlamentben, és cseppet sem barátkoznék a szomszédos országok kormányfőivel vagy diplomatáival. Mert egy dolog balfaszkodni egy nemzet élén, de szemet hunyni afölött, hogy mi folyik ebben az országban, már nem csak gerinc kérdése…
Végszó
Ezt a sztorit akármelyik munkanélküli anyuka írhatta volna, mert ilyen és ehhez hasonló történetből annyi van, mint égen a csillag. Ha mást nem tudunk értük tenni, akkor is figyeljünk rájuk oda jobban, mert értéket próbálnak menteni.
Szerző: THE FEED GEEK
Képek forrása: Google